Az Átlátszó programozási workshopot szervezett tinédzsereknek, aminek a végére ide-oda dülöngéléssel mozgatták a rajzaikat és lestek be virtuális falak mögé.

December elsején tinédzserek gyülekeztek a Corvin negyed egyik irodaházának konferenciatermében,  hogy arcfelismerő programokat készítsenek. A korosztály elég változatos volt, kezdve 11 évestől egészen 17 évesig. A csapatban mindenki találkozott már a programozással, vagy egy Scratch nevű programon keresztül, ami algoritmikus gondolkodást tanít gyerekeknek, de volt olyan is aki korábban már játék vagy weboldal készítéssel is próbálkozott. Az eseményt Nagy Ágoston médiaművész és MOME-s oktató vezette.

 

 

Az eseményt az Átlátszónet Alapítvány szervezte, a Nonprofit Információs és Oktató Központ támogatásával. A cél, hogy a fiatalabb generáció ne csak használja az eszközöket, hanem értse is azok működését. A helyszínt az EPAM biztosította.

Ahogyan egyre több adattal foglalkozunk az Átlátszónál, úgy egyre fontosabbá válik az, hogy hogyan jelenítjük meg ezeket. Az újságírás átalakulóban van, és miközben az emberek egyre kevesebbet olvasnak, úgy egyre inkább vizuális megoldásokkal próbálunk történeteket elmesélni. Egyik módszer az interaktív adatvizualizációs projekt, de hogy azt az olvasó értelmezni és használni tudja, más féle képességek kellenek, mint egy sima cikk elolvasásához. Ha pedig az ember már egészen fiatalon megismerkedik az adatokkal, mint ezek a srácok, akkor az segíthet új összefüggések és értelmezések megtalálásában.

Egy órával a kezdés után már mindenki egérrel mozgatható, mosolygós arcokat reptetett színes hátterek előtt. Volt amelyik úgy nézett ki, mint egy expresszionista emoji, a másik pedig mintha a Gru című animációs film egyik minyonja lenne. Páran  még a szünetekben is a rajzaikon dolgoztak.

 

 

Ezután egy virtuális falat emeltek a rajzaik elé, ami mögé a fej mozgatásával lehetett bepillantani. Ahogyan egyre bonyolultabbá váltak a kódok és a programok, már komolyabb variánsokkal és feltételekkel is megjelentek. Ahogy haladtak, az egyik srác fogta magát, és ahelyett, hogy fallal eltakarta volna a rajzát inkább beprogramozta, hogy az a fejmozgásával mozogjon. Ahogy balról jobbra dőlt a monitor előtt, úgy mozgott vele együtt, egy hatalmas mosolygós fej, három pötty, és mögöttük egy Pac-Man figura.

Ágoston azt is bemutatta, hogy hogyan működnek a kutyás arcmaszkok arcmatrica amivel mindenki állandóan selfiezik. A lényeg, hogy a program, jellemző pontok keresésével, felismeri az emberi arcot, és azt követve bármilyen maszkot rá tud vetíteni. Ez egy fokkal bonyolultabb, mintsem, hogy pár óra alatt elkészíthető lenne, de a programozásban jellemző, hogy ha az alapokkal tisztában van az ember, akkor mások ingyenesen elérhető kódjaival, pofon egyszerű az ilyen programok elkészítése.

Az arcfelismerés másik oldaláról is szó esett, amikor Ágoston egy olyan programot mutatott, ami képes megtippelni, hogy az arc amit a webkamera lát, milyen érzelmeket fejez ki. Ez egy viszonylag egyszerű program volt, ami egy közepes minőségű kép alapján próbálta kitalálni, hogy most boldog, szomorú, ideges vagy meglepett-e az ember.

 

 

Végül egy olyan programmal zártunk, amivel ha az ember a képernyőre nézett, nagy, kék betűkkel megjelent, hogy „You are beautiful”. Amikor viszont az ember máshova pillantott, „Nobody is watching you” szöveg jelent meg.

Miközben hazafelé sétáltam, sokáig azon gondolkoztam, hogy míg én 11 évesen Paintbe rajzoltam nonfiguratív elemeket, ezek a srácok, ugyanannyi idősen már alapvető intelligens és interaktív oldalakat készítettek pár óra alatt. És ez tök menő. Nem gondoltam volna, hogy ennyire egyszerű és szórakoztató is lehet a programozás.

Tremmel Márk